Nt. Seres Annamária református lelkipásztor nem kevesebbre vállalkozott, mint hogy édesapja, néhai Seres Géza esperes, angyalkúti templomépítő lelkipásztor nyomdokain járva felvállalja szülőfaluja, Angyalkút református gyülekezetének a szolgálatát, pásztorolását. A fiatal lelkésznővel folytatott beszélgetésben e témakört járjuk körül.
– Hol végezte a teológiát?
A Debreceni Hittudományi Egyetemen, utána egy gyakorlati évet szolgáltam Németországban, ahol három magyar nyelvű gyülekezetet pásztoroltam Heidelbergben, Frankfurtban és Mainzban. Talán isteni rendelés, hogy éppen akkor vállalhattam lelkészi feladatkört, amikor Angyalkúton megüresedett az állás. Tehát tulajdonképpen a lehetőség hazahívott, aminek nem lehetett ellentmondani. Az angyalkúti gyülekezet amúgy is nagyon közel állt a szívemhez, hiszen ott nőttem fel. Ugyanakkor a közmondás is eszembe jutott: „senki nem lehet próféta a hazájában”, de az emberek szeretete már a meghívással is annyira a hatásába kerített, hogy nem tudtam ellentmondani.
– Milyen tervekkel érkezett haza? Szeretné-e a szolgálatot másképp tenni, mint ahogyan az eddig is történt?
Az angyalkúti, de általában a szórvány-gyülekezetekről is tudni kell, hogy náluk alapvető fontosságú a magyarságnak az összekovácsolása. Tekintve, hogy ott nincs kultúrotthon, a gyülekezetre sokrétű feladat hárul. Ezt talán fiatalos lendülettel tudom megérinteni, új dolgokat belevinni.
– Időseket fiatalos lendülettel megmozgatni nem könnyű feladat. Vannak-e ehhez fiatal segítők is?
Tudom, hogy nem könnyű, de nagyon nyitottak rá, amit igen értékelek. A nyitottságukat az is megmutatja, hogy a fiatalos lendület eljut az ifjúsághoz is, noha e réteg eléggé vékony. Azt kell mondanom, hogy kevés a fiatal, ezért alig van olyan potenciális személy, akit meg lehetne szólítani.
– Hány híve van Angyalkúton?
Jelenleg mintegy 140-en vagyunk, közülük az elmúlt vasárnap 46-an voltak templomban.
– Tekintve, hogy a híveknek általában a 10%-a látogatja rendszeresen a templomot, a 46 igen szép aránynak tűnik.
Valóban, ezért a gyermekek és a fiatalok megnyerését tekintem első rendű feladatomnak.
– Hány gyermek jár rendszeresen vallásórára?
8-10 jön rendszeresen, de hozzá kell tennem, hogy magyarul csak értő gyermekeket is küldenek. Ilyen szempontból a vallásórákat nagy lehetőségnek tekintem, hogy a gyermekek által a szülőket is megérinthessem.
– Vannak-e Angyalkúton olyan reformátusok, akik házasság révén más felekezethez, mondjuk az ortodoxhoz csapódtak?
Nem szeretem a vegyes házasság kifejezést, mert az kettős vegyességet jelent különösen akkor, ha felekezeti mellett nemzetiségi különbséget is feltételez. Őket viszont feltétlenül meg kell szólítanunk, alkalmakat kell biztosítanunk számukra. Éppen ezért azt kell mondanom, manapság egy magyar gyülekezetben luxus, ha a lelkész nem beszél jól románul.
– Ön jól beszél?
Most fejlesztem a román nyelvtudásomat, ami nem könnyű, hiszen elég sokáig külföldön tartózkodtam. Éppen ezért, rendszeresen látogatom a vegyes házasságban élő híveket, s miközben megpróbálom bekapcsolni a gyülekezeti életbe, a román nyelvtudásomat is csiszolgatom. Példának okáért a múlt héten nálunk lezajlott keresztelő kétnyelvű volt, mert az édesanya csak románul értett. Éppen ezért nagyon hálás volt a kétnyelvű keresztelőért. A reformáció kapcsán érdemes megemlíteni, hogy az valahol a Kárpátok vonulatánál akadt el, onnan már ortodoxiáról kell beszélnünk. Manapság kiváló lehetőséget látok arra, hogy a reformációt a Kárpátokon túlra is terjesszük.
– Ahhoz viszont oda kellene költözni…
Valóban, de előtte itt kell azt vonzóvá tenni a románok körében is.
– Ez előremutató lehet, de inkább maradjunk itthon. Remélem, a gyülekezet egyházi ingatlanjai jó állapotban vannak, hiszen a templom nem régi. Gondolom, egy hölgynek komoly gondot okozhatnának a leromlott állapotban lévő ingatlanok felújítási munkáinak a megszervezése és nyomon követése…
Valóban van abban valami, hogy az adminisztráció és a logisztika inkább férfinek való, de egy újkeletű közmondás szerint az új polihisztorok a lelkészférjek…
– Régebben az édesapja foglalkozott a lippai gyülekezettel is. Ön is át kívánja venni?
Tulajdonképpen azért is, mert kezdő vagyok, de talán azért is határoztak úgy, hogy maradjon az egy évvel elkezdett gyakorlat szerint, mert a gyülekezetet nem akarnám kizökkenteni a folytonosságból. Az édesapám halálával nemcsak magam, hanem a gyülekezet is átélt egy gyászfolyamatot, egy törést, aminek nem akarom kitenni a gyülekezetet…
– Csak azért kérdem, mert az angyalkúti 140 hívő elég kevésnek tűnik egy lelkész eltartásához…
Nincsenek sokan, viszont számomra egy átlátható mennyiség, amit magam is pásztorolni tudok. A legtöbben azt nézik, hányan vannak vasárnap a templomban, de hiába törekedünk a sokra vasárnap, ha hétköznap nincs kit megszólítani. Inkább Isten vezetésével olyan közösségnek az építését vállalom fel, amelynek Jézus Krisztus a pásztora.
– Kisleány korában döntött a lelkészik pálya mellett, vagy hirtelen támadt ötlet volt?
Nálam ez egy folyamatban jelent meg. Az életem során kaptam több megerősítést, hogy ezen az úton kell járnom. A teológia egy még nagyobb megerősítés volt, ezért ott ennek szellemében végeztem a munkámat. Ebben fokozatos megerősítést és visszacsatolást kaptam: a lelkészi pálya az én utam. Vagyis Isten meghívott a szolgálatra, amit becsülettel szeretnék végezni!
– Úgy legyen, Isten adjon hozzá elegendő lelki erőt! Köszönöm szépen a beszélgetést.
Én köszönöm a lehetőséget!
(Balta János - Nyugati Jelen)